Kezdetek….

Egy normál, hétköznapi délután, kaptam egy telefont… Lehetőséggel, hogy egy kis időre elutazzak Ausztráliába. Hirtelen jött, sokkolt, de a fantáziámat felizgatta. Először úgy gondoltam, anyukám jöjjön helyettem, hisz nekem több lehetőségem lehet még az életben az álmom megvalósítására. Anya tétovázott, majd azt mondta, nem szeretne jönni. Munkáról volt szó, így érthető, hogy azt mondta, inkább kihadja, mert nem egyszerű. A munka, végül nem is jött össze, de talán nem is baj! Valamiért ennek így kellett lennie…

Amikor megtudtam, hogy a repülőutam 26 óra, plusz késések, átszállások, eléggé megijedtem, hiszen életemben eddig egyszer repültem… Az angoltudásom sem túl jó, így félelmekkel gondoltam az útra. Rengeteget olvastam, utánanéztem, mi hogy megy a föld másik oldalán. Sokan féltettek és ilyesztegettek, hogy mennyi veszélyes állat van ott, biztos megcsíp, megharap valamelyik. Persze az én fejemben is megfordult, hogy van veszélyes oldala is az utazásnak, de inkább kalandnak fogtam fel. Ha az ember odafigyel, vigyáz magára, nem egyszerű azért veszélybe kerülni. 

Szóval, januar 26-án délután felszálltam az első gépre, ami elvitt Londonig. Ez az út egyszerű volt, “csak” 2 óra. Az átszállás ott a honkongi járatra…ez már mókás volt, hisze nem számoltam az időeltolódással ott még…. 😀 Volt röhögés, és felesleges rohanás. Elkezdődött a kemény menet, hisz innen 15 órás repülés vezetett Honkongba. Annyira nem volt rossz, mert igyekeztem minnél többet aludni. És való igaz, hogy a nagy utasszállítókon nem érzed a le és felszállást. Első repülésemkor Párizsba lelkibeteg voltam a le és felszállásnál…nagyon rosszul voltam! Itt pedig, semmi bajom nem volt. Szuper volt, még élveztem is! 🙂 

Honkongba megérkeztem, 1,5 órás késéssel, 20 perccel a következő gép indulása előtt. Kicsit paráztam, meg a reptér 10-szer nagyobb, mint Budapesten, de találkoztam magyarokkal, elröhögcséltünk. Jött egy pali, aki átvitt minket reptéren belül VONATTAL a következő járatunkhoz! Csak ámultam, dehát Budapest Honkonghoz képest, egy hangyának számít. Ez az út 9 órás volt, de itt már csak szenvedtem. Kevés alvás, laptop lemerült… Ilyenkor az ember átgondol sokmindent! Megnéztem a napfelkeltét, ami gyönyörű volt. Sajnos felhős idő volt, így nem láttam Sydneyt felülről, csak néha, amikor felszakadozott a felhőzet. Mikor leszállatam, csupa kedves emberrel találkoztam. Segítettek merre mennyek, minden szuperül ki volt táblázva, így nem volt gond. Átjutottam a határon, az ellenőrzésen is simán. És itt elkezdődött, az igazi kaland… Beültem Zsóka kocsijába, és élveztem az ittlétet!

Az első napom nehéz volt, hisz reggel leszálltam, és a 10 óra eltolódás súlyát eléggé megéreztem, megviselt. Így egy jó nagy beszélgetés után, délután 5-6 körül lefeküdtem aludni, és jóformán reggelig aludtam.